Szembenézett a halállal, közben magához ölelte az életet – 30 éve halt meg Freddie Mercury

Amikor 1991. november 24-én bemondták a híradók, hogy 45 éves korában meghalt Freddie Mercury, a Queen frontembere, a hír egészen valószerűtlenül hangzott. Mercury 24 órával korábban adott ki egy közleményt, amelyben megosztotta a nyilvánossággal, hogy HIV-fertőzött és AIDS-beteg – az egész úgy hangzott, mintha egy új fejezetet nyitna a kapcsolatában a rajongóival. Sokan érezték úgy, hogy az egészségi állapota miatti aggodalmaikra érkeznie kell valamiféle reakciónak. Hát, megérkezett, innen lehet akkor továbblépni, gondolhatták. A nyilatkozatban egyébként is azt kérte az emberektől, hogy csatlakozzanak hozzá és az orvosokhoz a betegség elleni harcban. Arról nem volt szó, hogy ez lesz az utolsó kapcsolódási pontjuk vele. 

Az egykori Farrokh Bulsarából, a szégyenlős zanzibári bevándorló fiúból lett Freddie Mercury színpadi karaktere elképesztő erővel uralta a közönségét, a közönsége azonban nagyon sokáig semmit sem tudott arról, hogy milyen erővel és bátorsággal élte meg élete utolsó éveit, hónapjait, napjait. A róla, illetve az együttesről készült dokumentumfilmekben, interjúkban a Queen tagjai, illetve a hozzá legközelebb álló emberek a halála óta többször felidézték az emlékeiket ebből a sokáig eltitkolt, fájdalmas időszakból, és ezekből egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki az utolsó cseppig kiitta mindazt, amit az élet kínált neki. 

 

Mercury már 1987-ben tudta, hogy fertőzött, de nemcsak a HIV-vírust és az AIDS-betegséget övező (még ma is létező) stigma miatt volt fontos számára, hogy ezt titokban tartsa, hanem azért is, mert nem akarta az emberek szánakozását, és azt sem, hogy lássák, ahogy a betegség kiszívja belőle az életet. A diagnózis után a nyilvánosságot teljesen kizárta ugyan minden egészségi kérdésben, a hozzá közel állókat azonban beavatta, és rajtuk keresztül egy áthatolhatatlan fallal vette körül magát.

Mercury betegségének a hírére az együttes összezárt. Ahogy a Queen dobosa, Roger Taylor fogalmazott, ha őt kérdezték, bármikor kész volt faarccal hazudni az állapotáról, és többször el is mondta, hogy Mercury egészséges, és teljes erőbedobással dolgozik. „Mindent elrejtettünk, minden kérdés elől kitértünk, ha úgy tetszik, hazudtunk, mert meg akartuk védeni” – mondta a Queen gitárosa, Brian May.

 

Az 1991. november 23-án kiadott nyilatkozat részben azért is váratott magára olyan sokáig, mert egyrészt védeni akarta a hozzá közel állókat, másrészt nyilvánvaló volt, hogy nyilvánosan lehazugozza őket, miközben tudta, hogy ő már soha nem hagyja el az otthonát.

Freddie Mercury a betegséggel a maga módján, a maga feltételei és szükségletei alapján alakította ki a viszonyát. A hivatalos diagnózist például csak sokadik nyaggatásra volt hajlandó meghallgatni. Az orvosa kénytelen volt az egykori menyasszonyát és élete végéig jó barátját, Mary Austint hívogatni, mivel Mercury nem vette fel neki a telefont. Végül Austin volt az, akivel közölte az orvos, hogy miért is lett volna olyan fontos, hogy beszéljen a páciensével.

 

„Mindent normálisan kellett kezelni. Ha észrevette, hogy elgyengültél, ha túl érzelgőssé váltál, akkor magától értetődően visszaterelt ebből az irányból, hogy olyan támasza legyél, amire szüksége volt” – mondta Mary Austin, hozzátéve, hogy ebben az időszakban az egykori szerelmének olyan mélységei tárultak fel előtte, amitől még jobban tisztelte és csodálta őt.

Mercury partnere, Jim Hutton ezt a fajta elzárkózást azzal magyarázta, hogy mivel nagyon is tudatában volt a betegségének, nem volt szüksége arra, hogy mások emlékeztessék rá. Az utolsó időszakban nagyon szenvedett, de nem akart panaszkodni, beszélni róla. És nem akarta azt sem, hogy az emberek lássák az állapotának a romlását.

Brian May szerint Mercury az élete utolsó szakaszában mégis valamiféle csodálatos békére talált, és a gitáros soha nem hallotta őt panaszkodni: „Emlékszem, kimozdultunk egyik este, és borzalmasan fájt a lába. Azt hiszem, látta ahogy odanézek, és megkérdezte, akarom-e látni a lábát. Megmutatta, aztán az arckifejezésemre reagálva azt mondta, »Igazán sajnálom, nem akartam ezt tenni veled.« Soha nem mondta, hogy ez milyen borzalmas. Hogy szar az élete. Hogy meg fog halni. Soha, soha. soha. Elképesztően erős ember volt.”

 

Miközben a betegség legyűrte a testét, ő ragaszkodott az önrendelkezéshez az élete felett. Az utolsó időszakban a nyilvánosságtól elszigetelve élt, de ez tette lehetővé számára az alkotást, és amíg zene jött belőle, addig volt értelme élni. Abban a hozzá közel állók mind egyetértenek, hogy Freddie Mercuryt szó szerint a zene és a munka tartotta életben akkor, amikor a betegsége már nem feltétlenül engedte volna ezt.

„Minden, ami vagyok, ott van a dalokban” – mondta egyszer az újságíró barátjának, David Wiggnek, és ez a mondat igazán különlegessé teszi az utolsó dalok dekódolását. Ezek egy olyan valóságot tárnak fel, amely végig ott volt a nyilvánosság és a rajongók szeme előtt, Mercury előadásában azonban művészetté lényegült át.

A Queen – Mercury életében – utolsó albuma, az Innuendo 1991 februárjában jelent meg, kilenc hónappal az énekes halála előtt, de nemcsak az időzítésében, hanem a tartalmában is tele volt utalgatásokkal a helyzetre, a végességre. Mercury egy évvel korábban, a Brit Awards gálaműsorán jelent meg utoljára a nyilvánosság előtt, utána csak a találgatások maradtak.

 

Az Innuendo nagy visszatérésnek számított, de minden ütemében érezhető volt – különösen visszatekintve – valamiféle elszakadás az élettől, panasznak, siránkozásnak azonban nyoma sem volt. Mercury szembenézett a betegségével, és eltökélt volt, hogy addig dolgozik, amíg bír.

Hogy mennyire kitolta a határokat, az visszaköszön néhány videoklipben is. Az I’m Going Slightly Mad forgatásán már annyira gyenge és sovány volt, hogy Diana Moseley, Mercury jelmeztervezője szerint a reflektorok által gerjesztett hőségben, amikor mindenkinek melege lesz, ő thermo aláöltözetet viselt a ruhája alatt.

 

A These Are the Days of Our Lives klipje, amelyet 1991 májusában forgattak, a 45. születésnapján, 1991 szeptember 5-én jelent meg, ez volt Mercury utolsó megjelenése, és egyértelmű, hogy az életbe az utolsó erejével kapaszkodó embert látunk – ez már a harcának az utolsó szakasza volt.

 

Nehezen járt, nehezen ült, komoly fájdalmai voltak, és ahhoz, hogy a hangok kijöjjenek a torkából, és bírja a felvételt, néha legurított egy vodkát, megrázta magát, és csinálta tovább. „Nem tudom, honnan jöttek ki belőle azok a hangok” – értetlenkedik még ma is Brian May. (Mercury erőteljes, senki máséhoz nem hasonlítható énekhangja néhány évvel ezelőtt egy egész tanulmány témáját adta: e szerint páratlan tehetségéhez az is hozzájárulhatott, hogy hangszálai egyszerűbben gyorsabban mozogtak, mint más énekeseké, sőt, a technikáját az is meghatározta, hogy álhangszalagjai segítségével különleges szubharmóniákat tudott létrehozni.)

És közben az utolsó lemezen azt is megüzente, hogy a show-nak folytatódnia kell.

Mégis, a zenekar tagjai azt mondják, minél betegebb lett, annál többet akart dolgozni, annál több felvételt akart hátrahagyni. Az élete utolsó hónapjaiból így a közös munkájuk egyik legintenzívebb időszaka lett. Mivel a sajtó egyre gátlástalanabb nyomulása miatt Londonban már nem tudtak dolgozni, elvonultak Montreux-be, ahol minden sokkal békésebb és nyugodtabb volt. És a munka úgy zajlott, mintha mi sem történt volna.

Mercury az együttestől azt kérte, hogy írjanak neki énekelni valót, mert tudja, hogy már nincs sok hátra. „Írjatok nekem szöveget, adjatok nekem dolgokat, és énekelni fogok, énekelni fogok. És aztán azt csináltok vele, amit szeretnétek, majd befejezitek” – emlékezett vissza a sürgetésére Brian May. „Haldoklott, és tudta, hogy azok a felvételek csak a halála után fognak elkészülni, de felénekelte úgy, hogy nem várta meg, hogy a zenei kíséret megszülessen” – mondta az elképesztő tenni akarásáról David Richards producer. Brian May elmondása szerint minden egyes sort háromszor vettek fel, és ennyi volt. Aztán eljött egy sor, amit már nem tudott felénekelni. Azt mondta, majd visszajön, és megcsinálja, de már soha nem tudott visszajönni.

Ezekből az utolsó montreux-i felvételekből született meg aztán az 1995-ben kiadott Made in Heaven című lemezük.  

A barátja és zenésztársa, Mike Moran úgy emlékszik vissza rá, mint aki nem rágódott a dolgokon: „Számára az élet hihetetlen volt, és mindenkor a lehető legjobban kellett megélni, ezért is maradt a végsőkig kreatív. Eltűnhetett volna, élhette volna elszigetelten az életét, de nem tette, és ez is példája annak, mennyire bátor volt ez az ember. Addig dolgozott, amíg már nem tudott dolgozni. De addig is elképesztő humorral csinálta. Mindvégig hihetetlenül elkötelezett volt a tökéletesség mellett.” A gyerekkori, zanzibári gyökereit is feltérképező egyik dokumentumfilmben ezt az életfilozófiát a zoroasztrizmus vallásának az egyik alapvetéséhez vezetik vissza, miszerint

az életet ünnepelni kell.  

Peter „Phoebe” Freestone, Mercury asszisztense azt sajnálja a legjobban, hogy a halála előtt is rengeteg zene volt még benne, de a fizikai állapota miatt ez már nem tudott utat törni magának.

Amikor mindent kiénekelt magából, amit csak tudott, visszavonult, hogy felkészüljön a halálra. Mercury egy idő után abbahagyta a gyógyszereket, a barátait azonban az utolsó pillanatig nem hagyta magára. „Meglátogattam, és Scrabble-t játszottunk. Azt mondta, ő már nem tud pezsgőt inni, igyak helyette is. Ott volt egy teljes üveg pezsgő csak nekem. És amikor menni készültem, azt mondta, »köszönöm, hogy eltöltötted a délutánt egy öregemberrel«” – idézi fel ezeket a napokat elcsukló hangon Diana Moseley.

Az együttes tagjait biztosította arról, hogy nem kell feltétlenül beszélgessenek, neki már az örömet okoz, hogy ott vannak vele. A hozzá közel álló emberek pedig – idézi fel Peter Freestone – arról biztosították őt, hogy ha úgy érzi, mennie kell, menjen nyugodtan, ne miattuk tartson ki.

A hangja és a zenéje mellett talán az életszeretete volt a legnagyobb ajándék, amit hátrahagyott.

(A cikkben Jim Beach és Rudi Dolezal Freddie Mercury: The Untold Story, a BBC 2011-es Days of Our Lives, illetve a 2021-es Freddie Mercury: The Final Act című dokumentumfilmjében elhangzó interjúkból idézünk.)