AJÁNLOM AZ OLDALT
Szilvási Tamás az egyik legnagyobb Queen-rajongó idehaza. Ráadásul azon kevesek közé tartozik, akik nemcsak a színpadon látták Freddie Mercury-t és csapatát, amikor 1986 nyarán a fővárosban lépett fel a zenekar, hanem személyesen is találkozott az együttes tagjaival. Ő volt ugyanis a szakács Roger Taylor az InterContinental elnöki lakosztályában rendezett szülinapi buliján. Elmesélte nekünk, hogy megtalálták-e a Holdat John Deaconnal a Duna fölött, megtudtuk tőle, hogy miért kötött ki a fakanálnál a gitározás helyett, de az Ifiparkról is beszélt, ahol az ő idejében szabad volt a farmer, a hosszú haj és a csók, valamint a Móricz Zsigmond körtérről, ahonnan rendszerint indultak akkoriban a bulik.
A kamaszkorod egybeesett a magyarországi könnyűzene tán legpezsgőbb éveivel. Mesélj arról, hogy tizenévesen melyik zenekarok voltak a kedvenceid.
Néhány, mára ikonikussá vált banda valóban a tinédzseréveim alatt bontogatta a szárnyait. Vidéki fiúcska lévén ebből még nem sokat érzékeltem, de ahogy 1976-ban felkerültem a fővárosba, zeneileg is kitárult előttem a világ! Hihetetlen évek voltak, boldog vagyok, hogy akkoriban voltam tizenéves kölyök.
A bátyáim jóvoltából ismertem a Bergendy-t, a Generált, a Taurust, az Illést, a Metrót, az Omegát, és persze LGT-t is ‒ szóval a klasszikusokat. Az igazi áttörést azonban a Piramis jelentette nekem! Akkor kezdődött a legjobb időszakuk, amikor Budapestre költöztem. Szerencsés konstelláció! Aztán persze ott voltak a többiek, az Edda, a Korál, a Mini, a P. Mobil, a Skorpio vagy a V' Moto-Rock, de ahogy az általam vezetett rajongói csoport is mutatja, nálam a mai napig a Piramis a favorit.
A hetvenes évek végétől kezdve egyre többen kazettákról hallgattak zenét. Te magnós voltál, vagy pörögtek nálatok azért a szépen sistergő vinylek is?
Mindenféle módon hallgattam zenét ‒ a dalok szeretetét valószínűleg édesanyámtól örököltem amúgy. Az ő fekete, bőrkötésű Sokol rádiójából egész álló nap szóltak a slágerek. A szülői házban volt egy másik rádió is, annak a tetején lemezjátszó, de a polcokon sorakozó korongok finoman szólva sem tükrözték az én ízlésemet.
Úgyhogy elkezdtem én is gyűjteni, bár rocklemezek terén nem volt túl bőséges a kínálat akkoriban idehaza. A Rózsavölgyi Zeneműboltban, vagy az Ecserin viszont az ember kincsekre akadhatott. Később előszeretettel jártam szegény Németh Oszihoz a Nagy Ignác utcai lemezboltba. Ott aztán megvolt szinte minden… Mi pedig rengeteg pénzt hagytunk rendszerint az asztalon.
A legidősebb bátyámmal megállapodtunk, hogy ő a nemzetközi eseményeket követi, én pedig a hazai fejleményeket. Ő kitűnően beszélt angolul, járatta a New Musical Expresst meg a Melody Makert és külföldi adókat hallgatott, így képben voltunk nagyon.
És – ahogy mondod is – beütött a kazetták korszaka. Mindig izgatottan csomagoltam ki a frissen vásárolt TDK-kat, Sony-kat vagy BASF-eket ‒ szerettem a belőlük áradó illatot. A rádióból igyekeztem a lehető legtöbbször elcsípni magnósoknak szóló blokkokat, és hát megállás nélkül másoltunk, csereberéltünk. A kazettáimnak sajnos nyoma veszett az évek alatt, a kis- és nagylemezeimet viszont megvannak, és újabb vinyleket is szívesen vásárolok.
Koncertre hova jártál, hova jártatok?
Ahol játszott a Piramis, ott velem nagy eséllyel összefuthattak a barátaim. Az Ifipark számított a legmenőbb helynek még a mi időnkben is – a Rajnák-féle garnitúra addigra kikopott, szabad volt már a farmer, a bőrnadrág, a hosszú haj és a csók. Imádtuk az a helyet! A Piramisnak legalább két felejthetetlen koncertje zajlott itt.
Sokat jártunk aztán a Fehérvári úti FMH-ban, a Lágymányosi Közösségi Házban, és a Villányi úti KEK is a törzshelyünknek számított. Nem mindig volt tagságink, de egy-két üveg bor többnyire meglágyította a beengedő srácok szívét, úgyhogy ritkán maradtunk odakinn. Május elsején kihagyhatatlan volt a Tabán, de nagyszabású buli volt a BNV területén rendezett Szolidaritási Rock Fesztivál is. Megfordultunk néha az E-Klubban a Petőfi hídnál, és természetesen a pécsi Vásárcsarnokba is követtük a Piramist. Révész Sándoréknak amúgy klubjuk is működött a baranyai megyeszékhelyen.
A Móricz Zsigmond körtér volt különben a találkahelyünk, ott csöveztünk, tarháltunk. Eltömítettük a nyilvános telefonokat, hogy legyen néhány bélásunk. Szédületes energiák voltak, olyan feeling, amit nem lehet elmondani. Sosem tudtuk, hol érnek majd véget az esték, de szinte mindig a Móriczról indultak a bulik.
A színpad nem vonzott soha? Előadóként nem szeretted volna kipróbálni magad?
Megfordult a fejemben, hogy zenész leszek. Az Astoriánál volt egy műhely, amit Csepei Tibor vezetett. Oda jártam basszusgitár szakra. Szövegeket is írogattam, vettem gitárt, erősítőt, szóval akartam én nagyon, de a lelkesedés kevés volt, így végül a fakanál maradt.
Na igen, a fakanál. Egy blogbejegyzésedből tudom, hogy a nyolcvanas évek második felében a budapesti InterContinental hotelban dolgoztál mint szakács. Zsombolyai János Queen-koncertfilmjében végignézhetjük, ahogy egy szárnyashajóval megérkezik a zenekar a szálloda elé. Tapsoló-sikoltozó tömeg várja őket a parton, aztán egy fehér Mercedesbe szállnak, és elhajtanak. Ti, a személyzet tagjai tudtatok róla, hogy ilyen rangos vendégek jönnek hozzátok 1986 nyarán?
Az együttes Bécsből, a Vöcsök II. nevű szárnyashajón érkezett a Vigadó téri hajóállomásra, közvetlenül az InterContinental elé. Ott voltam én is, amikor a járművük befutott ‒ úgy három-négyezer rajongó társaságában vártuk a mágikus négyest.
Azt viszont, hogy hol fognak megszállni, én személy szerint nem tudtam, a vezetőség persze nyilván jó ideje tisztában lehetett vele, mert nem kis előkészületet igényelt a dolog. Teljes titoktartás mellett készült fel Freddie Mercuryék fogadására a szálloda.
1986. július 27-én lépett fel a Népstadionban a zenekar. Éppen egy nappal a dobos, Roger Taylor születésnapja után. Amint egy nemrégiben felbukkant videón látható, az InterContinental cukrászai különleges tortával kedveskedtek neki. Milyen volt a hangulat a koccintás alatt?
Az Internek volt egy elnöki lakosztálya. Hatalmas terasz, pazar kilátás, kilencedik emelet – ott lakott Freddie. És ebben a szerény hajlékban tartották az említett összejövetelt. Egy szakács kollégámmal mi vezényeltük le a hideg-meleg büfévacsorát a szülinapon. Képzeld csak el, mennyire örültem neki, amikor kiderült, hogy én is ott lehetek. Hatalmas Queen-rajongó voltam ugyanis, és a koncertre is megvolt már a jegyem, de hogy ilyen közelről látom majd a hőseimet, arra gondolni sem mertem volna azelőtt. Az maga volt a csoda.
Ott álltam Freddie mellett, amikor tanulgatta a Tavaszi szelet. Gondold csak el, hogy az általad istenített világsztárok között sürögsz-forogsz huszonnégy évesen, és szembesülsz vele, hogy mennyire közvetlen, barátságos emberek.
Roger kétszer is megkért, hogy süssek neki steaket, amit zöldborsmártással meglocsolva szeretett. John kihívott a teraszra, és azt kérdezte, meg tudom-e mutatni neki a Holdat? Teljesen ki volt bukva, hogy micsoda kommunista ország ez, ahol elbújik az égen a Hold. Persze egyáltalán nem szánta bántónak a szavait. Jókedvűen, mosolyogva, kicsit spiccesen és nagyon viccesen mondta mindezt.
Mercury végig sárga joggingot viselt, és kizárólag orosz vodkát ivott. Mikor a felszolgáló elegánsan, csupán a pohara negyedéig töltötte neki az italt, annyit mondott: more, more! Látszott rajta, hogy szeret a társaság középpontjában lenni. Ő válogatta azon az estén a zenéket is: egy AIWA kazettás magnóról szóltak a dalok, és az aktuális Van Halen-albumot is végighallgatták.
Brian May kicsit később ért oda, de olyan szerényen és alázatosan viselkedtek mind a négyen, ahogy a legnagyobbakról feltételezhető. Szó nélkül dedikálták a róluk szóló könyveket, a PeCsás Queen-klub tagságimat, az intercontinentalos képeslapokat és a koncertjegyemet is. Sőt, kaptunk tőlük egy-egy, a koncertre szóló VIP-belépőt, ami egyben matrica is. Én A Kind of Magic lemezem közepére ragasztottam a buli után.
Tudod, Woody Allen mondta egyszer, hogy annyira tiszteli Marlon Brandót, hogy sosem szeretne összefutni vele. Félt a csalódástól. Hát, erről a Queen esetében szó sem lehetett. Életem meghatározó élménye, hogy találkozhattam velük.
És a koncert, 27-én?
A koncert? Arról csak annyit tudok neked mondani: extraszuper-csúcsdelux!
Szerző: Vass Norbert
Nyitókép: Zsombolyai János Hungarian Rhapsody - Queen - Live in Budapest című koncertfilmjének képkockája.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
